Ma már a 3. ...

Ülök a hűvös szobában, hallgatom a ventilátor zúgását és élvezem, amint elsuhan mellettem a hűs levegő. Közben újból sírógörcsöt kaptam.. sírógörcsöt kaptam, mert igazán megérintett egy sztori, méghozzá a Lord Diablo legendája, mégpedig az a rész mikor a Nagypapa mesél az unokájának, mesél egy régi történetet a kisfiúnak és Ő figyel, hallgatja a mesét.. Hmm, de jó is volna, nagypapa/apa által mesélt történetet hallgatni, figyelve, hogy részletezi Ő a régmúlt dolgait. Ennek hiánya szomorít el, ettől lesz mindig -mikor erre gondolok- görcs a gyomromban, hogy egy ostoba, semmirekellő ember miatt ez nem adatik meg,mert nem adatik meg.. Hiába édesanyám minden féltő, szerető pillantása és meleg ölelése, akkora űr tátong a szívemben, amit soha senki nem fog tudni betölteni.. és ettől végem van, szörnyen érzem magam, hogy nem tudok erőt venni magamon, hogy ne sírjam el magam, ha erre gondolok.. Gyenge vagyok.. és ezt gyűlölöm magamban.. a gyengeségemet.. és, hogy annyira törékeny a szivem, hogy ennyit nem tudok elviselni. Fáj a tudat, hogy nincs apám.. fáj, hogy nem kapunk tőle (a gyerektartáson kívül) semmit.. és mikor valaki arról mesél, hogy "hűű, de jót fociztam apámmal" összeszorul a szívem.. nekem semmi jó emlékem nincs róla.. csak a bánat.. csak a fájdalom, amit egyre nehezebb elviselnem...

Szabó Lőrinc:
A kimondhatatlan

A szíved majdnem megszakad
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,

oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.

S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati

nyöszörgés kínlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfúj, mint pókhálót a szél.