Paul Géraldy: Levél

(részlet)

" ...Igen, erős vagyok... Mindig egy percig!

  Aztán elém kerül a bánat. -

  Ott van, bejárja a szobámat,

  sarkomba kullog, az utamba fekszik,

  a bútorok mellett sunyítva cselleng...

  A csóktalan est, néma reggel elleng,

  az éber éjnek nincsen vége-hossza

  emlékeimmel babrálok motozva,

  s kispárnádon nem illan a

  lehelletednek és hajadnak illata...

  Te nem tudod azt, hogy mi rossz!... mi rossz...!

  Így, egyedül! Halott szobánk sivár,

  nincs rend, se rendetlenség, semmi már,

  tárgyak recsegnek, és zajuk kinoz,

  szekrény meg ajtó oly furcsán kiált rám,

  panaszkodik, hogy léte csupa gond,

  és az ürességben busan zajong,

  mint az első nem-sikerült találkán...

  Most minden oly kisérteti: az ének,

  gyermekkiáltás és a zongora,

  lépcső nyikorog, ott künn lárma éled,

  és elcsörömpöl, nem tér meg soha...

  aztán a házban a dologtalan cselédek...

  pöröl a Márta, odaáll elébed

  s azt kérdi, mit főzünk ebédre...

  Hát mit feleljek néki? Végre

  nincs is étvágyam... Juj, de ostoba!...

  Egyet kivánok még: akármi

  történik is, e hónapot kivárni

  türelmesen, hisz majd csak lepereg...

  Tudom, tudom, hogy vannak emberek,

  akiknek az idő most is gyorsan halad.

  Hát próbálom biztatni magamat,

  hogy nékem is elmúlik a muló nap

  s akár a többi, olyan ez a hónap,

  majd vége lesz... És írok, levelet!

  Írok, írok, a ködbe lebegek,

  Megyek utána a kis, kósza szónak.

  Írok, írok, fecsegve teveled.

  Mert a dolgok, miket naponta mondok,

  nem mondhatók el így, ha nincs mosoly,

  hang, mozdulat, enélkül oly bolondok...

  és az egész egyszerre szétfoszol!...

  Hát mit csináljak? folytassam tovább?...

  Az ember azt hiszi, hogy az episztolát

  elmélyitik majd a szép, tiszta szók,

  de az efajta monológ

  a levegőbe lóg,

  s bár ékes is, rideg és száraz,

  mert az ilyen kis locsogás

  akkor finom, akkor csodás,

  ha nyomba rá is vág: a válasz.

  Magam vagyok, mint a szedett fa ága...

  Szervusz, szivem. Szervusz, szervusz, te drága.

  Igaz-e, mondd, az, amit múltkor írtál?

  Hogy az ágyadba rám gondolva sírtál?...

  Küldöm szivem, mely tele van tevéled,

  beteg szivem, mely oly sokat vivódott.

  Küldöm neked fájdalmamat, a mélyet,

  gyötrelmem, vágyam, hosszu és csalódott

  estém, s hogy ringassák sok üres éjed,

  a csókjaim, a csókjaim, a Csókot... "